A vinyl története 2. rész

1939-ben a Columbia Records folytatta a technológia fejlesztését. És itt érkezünk el a hanglemez fejlődésének egy nagyon érdekes mérföldkövéhez. A cégnél Dr. Peter Goldmark (Goldmark Péter Károly) és csapata dolgozott a hanglemez formátumon. Goldmark 1906-ban született Budapesten, tanulmányait is itt kezdte, szüleivel azonban 1920-ban Bécsbe emigrált. Itt járt egyetemre, de később Berlinben is tanult. 1933-ban New York-ba hajózott és a CBS társaság kötelékébe állt. Ő és csapata alkotta meg az ún. mikrobarázdás rendszert, a ma is használt hanglemeztechnika alapjait. Hosszú katatási és fejlesztési fázist követően 1948-ban mutatják be az új mikrobarázdás formátumot a nagyközönségnek (ekkor még csak mono formában).

Ebben az időban azonban a formátum még közel sem volt általános, vagy elterjedt. A lemezek fordulatszáma nagyon széles skálán mozgott, bár a legtöbbjük azért 80 fordulat/perc környékén működött. Tulajdonképp annyi féle formátum létezett, ahány gyártó. Voltak egész speciális elképzelések is, köztük a nem állandó fordulatszámú lejátszó (a fordulatszám attől fügött, hogy a fej milyen messze volt a lemezkorong középpontjától), illetve ilyen érdekes próbálkozás volt a holland Philips cég lemezjátszója, amely belülről kifelé haladva játszotta le a rögzített anyagot. (Ezt érdekes módon később áttvette a CD technológia.)

Nem sokkal a Columbia bejelentése után az RCA cég is kijött a maga formátumával. Ez volt a 7 hüvelykes, 45-ös fordulatszámú kislemez. Ez a két formátum lett később a hanglemezipar kvázi szabványa. Az RCA által kifejlesztett lemez is mikrobarázdás elven működött. 1955-ben hivatalosan is ez a két formátum vált szabvánnyá a RIAA (Amerikai Hanglemezkiadók Szövetsége) által. A 12 hüvelykes lemez neve LP (long play), míg a 7 hüvelykesé SP (short play).

Habár a két formátumot két rivális társaság fejlesztette ki, azok mind a mai napig nagyon jól megférnek egymás mellett. Az LP formátumon jönnek ki a zenekarok albumai, míg az SP formátum tökéletes a single-nek szánt zeneszámok kiadására.

Mindezek mellett a régi 78-as fordulatszámú lemezek előállítása azért továbbra is tömegesen folyt, hiszen a lemezjátszók többsége ezt a formátumot tudta lejátszani. Nagyjából a 70-es évek elejére koptak ki a 78-as lemezek a köztudatból, bár egyes országokban (pl. India) még a 80-as évek elején is adtak ki 78-as lemezeket.
Ennek köszönhetően az 50-es, 60-as években gyártott lemezjátszók jellemzően 4 fordulatszámon működtek (33, 45, 78 és 16) és fel voltak szerelve 2 fejjel is (egy a mikrobarázdákhoz, egy pedig a 78-as fordulatszámú lemezekhez), ezeket a lejátszás sebességének megfelelően kellett cserélgetni.

1958-ban jelent meg az első kétcsatornás sztereó felvétel a Audio Fidelity cég jóvoltából.

1971-ben jelent meg az első quadrophonic hangzású (azaz 4 csatornás lemez). Ez 2*2 sztereó csatorna kombinációjaként működve szolgáltatott 4 különálló hangcsatornát. Bár ez a formátum üzletileg nem lett sikeres, mégis a későbbi több csatornás "surround" rendszerek (mint pl. az SACD és a házimozi rendszerek) elődjének tekinthető.

Minden elitizmus a sznobság nélkül állíthatjuk, hogy a vinyl lemez, az LP és az SP az igényes zenehallgató formátumai.